A zongora és története,

Billentyűzet fejlődése

A zongoraféle hangszerek átvették az orgona billentyűsorát, amely a diatonikus hangsor billentyűi közé, kissé emeltebb sorként a kromatikus hangsor megszólaltatásához szükséges hangok billentyűit alkalmazza.

A 16. és 17.században, sőt a 18.század derekáig is, az akkori zenegyakorlatnak megfelelően, amely a basszusban mint alaphangot a cisz, disz, fisz, gisz hangokat nem fogadta el, a legmélyebb (nagy) oktáv részére csak a C D E F G A B H hangoknak megfelelő, úgynevezett rövid oktávot készítették, elrendezése az ábrán látható.

E hangszereknél tehát első pillantásra a billentyűzetet három oktávból és egy szextből állónak (E–c³) vélhetjük, holott az egy négyoktávos, amelynek legmélyebb oktávája az úgynevezett „rövid oktáv” (C–c³). A 16-18. század során a basszusban már a fisz és a gisz hangokat is elfogadták, mielőtt még a rövid oktávot egésszé nyújtották volna ki – hiszen nehéz általánosan bevett formákat hirtelen módosítani –, az említett két hanggal úgy toldották meg, hogy a D és E részére szolgáló (fekete) billentyűt megfelezték – ezek a felezett vagy megtört billentyűk – s míg az alsó (elülső) felül D, illetve E megütésére szolgáltak, addig a felső (hátsó) felükben fiszt, illetőleg giszt lehetett velük megszólaltatni.

Ennek a beosztásnak kényelmetlenségéről a zenészek hamar meggyőződhettek, és a zenegyakorlatban is mindinkább belátták, hogy a cisz és a disz hangokat méltatlanul hagyták ki a rövid oktávból, így áttértek a teljes négy (és több) oktávú billentyűzetre.

Ma a legtöbb zongorának és pianínónak 88 billentyűje van (52 fehér és 36 fekete).

A billentyűzet fejlődése

 

 

 

A rövid oktávos billentyű elrendezése

 

 

Forrás:https://hu.wikipedia.org/wiki/Zongora